Ha valaki valamilyen okból számítástechnikával foglalkozik, nap mint nap testközelből találkozik a számítógépek megfogható részét alkotó Hardverrel. Én már jó pár éve foglalkozom hobbyból is és a munkám során is a gépekkel, és az a tapasztalatom, hogy ócska, vacak hardverelemeket nem éri meg beszerezni, ugyanis a rossz alkatrészek csak bosszúságot okoznak, miközben pár ezer forint többletkiadással már egész jó középkategóriás dolgokat is vehetnénk. A hardver működése önmagában is elég homályos; ha ehhez még hozzáadjuk a programozók ezrei által készített, bugokkal terhelt programokat, akkor bizony elég sötét kép tárul elénk. A számítógépek mellett töltött hosszú évek során jó pár kellemes és kellemetlen tapasztalatot szereztem, ezek közül szeretnék párat megosztani a Tisztelt Olvasókkal.
- Vannak olyan gépek, amelyek szinte elnyűhetetlennek bizonyultak. Ha ma előveszem az 1988-as Commodore 64-esemet – autós hasonlattal élve – pöccre indul. Ugyanez történik mondjuk egy hasonló korú ZX Spectrum esetén is. A mai PC-k esetén már nem ennyire jók a tapasztalatok…
- A régi Commodore gépek esetén a joystickok jelentették a rendszer gyenge elemét. Volt jó pár olyan játék, amelyet nemes egyszerűséggel “joystick-gyilkos”-nak neveztek, ui. a program végigjátszása után könnyen véget érhetett botkormányunk földi pályafutása. Érdekes volt a “mikrokapcsolós” joystick is: a kapcsolók minden mozdulat után kattantak egy jó nagyot.
- Régen, amikor még nehezebb volt jó (vagy akármilyen) minőségű monitorokat beszerezni, a magyar ember szovjet gyártmányú, fekete-fehér Junoszty TV-ken használta a nyugatról behozott számítógépét. A Junoszty több órás bámulása általában heveny fejgörcsöt okozott (nesze neked ergonómia). Később már megjelentek a normális monitorok is, sőt be is lehetett szerezni őket. Először a narancssárga-fekete Hercules monitorok terjedtek el, amelyekbe elég könnyen “beleégett” a kép (ha valaki mindig ugyanazt a programot használta, akkor a monitoron kikapcsolás után is megmaradt a program ablakainak kerete). Ma már a TFT-monitorok a tipikusak. Egy fontos dolgot azért megjegyeznék: a monitorok általában rosszul viselik, ha – például a virágok helyett – megöntözik őket (megtörtént eset :-)).
- Egyszer az egyik amigás ismerősömtől vettem egy használt Amiga 1200-ast. Egy külső, 80 MB-os vinyó is került a gép mellé, de sajnos azt nem lehetett a gép dobozába beszerelni. A kábelt valahogyan ki kellett vezetni: a megoldást a bőrdíszműves kés jelentette, mellyel ismerősöm kivéste a gép oldalát, s így megtörténhetett a vinyó beüzemelése.
- Marcel Gagné idéz egy forrást, mely szerint egy rendszergazda a nyomtatási feladatokra fordított idejét munkaidejének 25 százalékára becsülte. A nyomtatók valóban tudnak érdekes dolgokat produkálni. Volt olyan nyomtató, amelybe egerek költöztek. Ez még nem lett volna akkora baj, de az egerek eliminálása céljából bevetett egérragasztó megadta a nyomtatónak a kegyelemdöfést. Más nyomtatók ragadnak a kosztól. A felhasználók is szeretik javítani a printert: van, aki szerint a nyomtatófej tisztítására a bicska az ideális eszköz.
- Marcel Gagné szerint “soha egyetlen adat sem olyan értékes, mint azon a napon, amikor helyre kell állítani”. Igaza van. Az adatokat menteni kell. De mire mentsünk? A mentés eszközét egykor a magnókazetta jelentette. Nyugati rokonaink látogatásaik alkalmával gyakran hoztak kazettákat: ennek nagyon örültünk, mert így volt helyünk a játékok másolgatására (kazettás turbó programokkal). Később áttértünk a 5.25-ös floppy használatára. Ez óriási előrelépést jelentett a kazettához képest. Persze ez sem volt tökéletes, ti. a floppy nem egy örök élet. Egyik ismerősöm egyszer egy egész doboz 3.5-ös (amigás programokat tartalmazó) floppyt felejtett a gázkonvektoron; az eredményt nem nehéz elképzelni: egy doboznyi szépen megolvadt lemez maradt az esemény után. Nekem is olvadtak meg (Scotch márkájú) lemezeim a napon: a Commodore meghajtója még így is beolvasta. Később, a PC-s időszakban már alapvető tartozékká vált a winchester, de erről inkább a következő pontban szólok.
- A winchester vagy merevlemez egy elég strapabíró adattároló egység, de gyakran ez is megvicceli a szerencsétlen felhasználót. Van olyan 80 MB-os vinyóm, ami még mindig működik, és volt olyan 120 GB-os egységem, ami a garanciaidőn belül megadta magát (és persze vitte magával az összes adatot). Ha a winchester elkezd kattogni, akkor a legtöbb, amit tehetünk, hogy érzékeny búcsút veszünk az adatainktól…
- Később már CD-re is tudtunk archiválni. A CD-írás egy időben úgy történt, hogy elvittük a vinyót a közeli számtech boltba, ahol másnapra megírták nekünk a CD-t. Persze ez nem volt egy olcsó mulatság, így hát az ember jól meggondolta, hogy mit írat ki CD-re. Manapság már a DVD-író is olcsón kapható; így otthon is lehet gyártani az illegális lemezeket 🙂
- Az egér is kellemetlen élmények forrása lehet. Ha a kosz rárakódik a görgőkre vagy a tappancsokra, akkor szinte lehetetlen normálisan használni az egeret. Ilyenkor általában elegendő megtisztítani a görgőket (persze ezt sokan nem tudják). Legújabb kedvencem az optikai egér: ha nem tetszik neki a felület, amelyen húzgálom, akkor a kurzort a legváltozatosabb módon dobálja ide-oda a képernyőn (nekem pedig megy felfelé a vérnyomásom).
- A billentyűzetek legkedvesebb szolgáltatása a napocskát meg holdacskát ábrázoló gomb: ezeket általában olyan helyre tervezik, ahol az ember könnyen meg tudja nyomni, s a gép ilyenkor szépen nyugovóra is tér (én mondjuk kevésbé szoktam nyugodt lenni). Volt olyan billentyűzetem, amelyen szerencsére nem voltak ilyen gombok, a többiről pedig lefeszegettem őket. Tipp: a gombok elég könnyen leszedhetők és vissza is rakhatók, így könnyű megtisztítani az alattuk lévő felületet, ha mondjuk valami beesett a gombok közé. Egy dologra vigyázni kell: tapasztalatok szerint a billentyűzet nem szereti, ha kávét öntenek rá (én csináltam már ilyet, és selejtezés lett a vége).
- A számítógépek doboza is lehet hibák forrása. A gagyi tápok hajlamosak elfüstölni (vannak kerülendő márkák). Láttam már olyan házat is, amelybe nem lehetett beszerelni egyszerre az alaplapot és a CD-ROM-ot, mert nem fértek el egymástól. Azóta csak nagy toronyházat veszek. Azt viszont nem értem, mi indít arra valakit, hogy olyan dobozt vegyen, amelyben kéken-lilán világító fénycsövek meg egyéb “optikai tuning”-elemek vannak…
- Az első hangkártyám egy Soundblaster 16-os volt, amit még 1992-ben vettünk. Hosszú ideig használtam az egyik gépemben. Találkoztam viszont olyan kártyával is, ami nem volt ilyen szerencsés vétel (hamar megadta magát). Ez persze nem Creative cucc volt.
- A régi processzorhűtők ventillátorát könnyen meg lehetett állítani kézzel (például olyankor, amikor arra voltam kíváncsi, hogy mi zörög a gépben). Az újabbakat már nem tanácsos. Én egyszer megállítottam egyet, el is tört rögtön az egyik lapát. Öcsém megforrasztotta a műanyagot, a ventillátor utána évekig működött.
- Azt hiszem, hogy a felgyülemlett tapasztalatokból egy egész könyvet lehetne írni, de ezt most nem teszem meg, egyelőre elégedjetek meg ennyivel 🙂